Te hogy vagy ezzel az időszakka? Szereted? Sokat jársz kirándulni? Gyűjtöd a gyermekeddel a vadgesztenyét, a diót, és a meleg színben pompázó, lehulló faleveleket?
Számomra a legkevésbé szól az ősz, az elmúlásról. A megnyugvásról, a lecsendesedésről, és a többet vagyok otthon érzéséről annál inkább. Amit kifejezetten szeretek. Ilyenkor mindig rám tör, hogy indokolatlanúl sok könyvet vásárolok, és mormota módjára gyüjtögetem őket, a könyvesboltos néni nem kis örömére. És igen, puha pokrócokat és wifit leárnyékoló vastagságú zoknikat is képes vagyok évről évre felhalmozni. Kicsit olyan lehet ez nekem, mint, hogy látom a cicáimon, ahogy lassanként lecserélik vékony, nyári bundájukat egy elementálisan vaskos, igazán emberes változatra.
Általánossá és normálissá vált, hogy rohanva éljük az életünket.
Minden percünk be van osztva, mikor-hova kell halaszthatatlanul odaérnünk, álmunkban is sietünk, kapkodunk, esetenként persze óhatatlanul elkésünk; amit én személy szerint gyűlölök és igyekszem elkerülni.
Volt idő, a folyamat elején, amikor magától értetődő volt, hogy gyorsul a világ, gyorsultunk hozzá mi is, nehogy lemaradjunk valamiről! Egy tárgyalásról, a gyermekünk év végi zongora vizsgájáról, vagy egy kiállítás megnyitójáról, mindegy! Természetes velejárója lett az életnek az időhiány! Mi pedig próbáltunk alkalmazkodni hozzá.
Persze akinek volt annyi magához való esze, hogy nem állt be a mókuskerékbe, annak szívből gratulálok, és természetesen ne vegye magára 🙂
A folytonos rohanás, kapkodás egyenes következménye lett, hogy mindent azonnal akartunk és ha lehet, még annál is előbb!
Bocsánat! Jobb lesz, ha kizárólag magamra vonatkoztatom a dolgokat, és nem általánosítok!
Szóval! Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ami igazán örömöt tud okozni számomra, a hivatásomat leszámítva, az egyre kevésbé tud beleférni az életembe.
Amikor felhőtlenül tudok a kisgyermekemmel több órát játszani, vagy a nagyobbakkal kártyázni. Amikor büntetlenül és lelkiismeret furdalás nélkül élvezem egy páratlan könyv társaságát, és ha úgy tartja kedvem, két napig fel sem állok mellőle.
Amikor azt tudom mondani egy kedves hétvégi meghívásra, hogy természetesen ott leszünk, és semmi sem lehet fontosabb annál, mint hogy a barátainkkal lehessünk.
Hiányoztak! Hiányoztak, mert ritkulni kezdtek.
Hiába értem oda a hihetetlenül fontos és elnapolhatatlan teendőim sokaságához, kezdtem érezni, hogy rossz irányt vettek a dolgaim. Szerencsére időben csíptem nyakon magam, és kezdtem tudatosan odafigyelni minden pillanatomra, órámra és napomra. Még mielőtt az egészségem is rázni kezdte volna a vészcsengőt.
A segítség néha egészen váratlan helyről érkezik, és megesik az is, hogy észrevétlen nyújt segédkezet.
A magam részéről én a könyvekben keresek és találok menedéket, támaszt és sokszor helyeslést, hogy jó úton haladok. Néha emlékeztetnem kell magam rá, hogy: kis lépések, csak kis lépések kellenek.
Petrik Adrien, az Asszony és háza című könyvében, ami nagy kedvencem, lassítók-nak nevezi őket, ami szerintem nagyon találó és egyben mosolyra csábító is. Olyan mindennapi tevékenységek, nüansznyi dolgok, melyek felépítik szokásainkat, megtöltik mindennapjainkat. Szeánszok, ha úgy tetszik, szertartások! Melyek tanítanak bennünket.
ÉLNI tanítanak!
Szerintem érdemes foglalkozni velük, magunkévá tennünk belőlük egyet-kettőt, hogy szívverésünk normalizálódhasson, és észre vehessük a csodákat.
(„Mert nem mindenki hiszi, de hogy vannak, az biztos!” – Forrest Gump)
Ez egy önéletrajzi könyv, melyben Adrien napon szárítja a törölközőjét (szinte bagatel, nem igaz?). Mert amíg a házból kisétál az udvarra, addig is rácsodálkozhat az éppen virágzó növényekre, vagy a naplemente szépségére. Van ideje megsimogatni a kutya buksiját visszafele jövet, és ráhangolódik a tisztálkodás „élményére”. Teljesen más, mint egy gyors zuhany. Elképesztő milyen egyszerű és mégis zseniális, nem igaz?!
Kandiscukorral issza a teát, mert az lassan olvad, engedi, hogy élvezhesse a tea színét, illatát, melegét a kezén. Szotyit vagy tökmagot kizárólag héjjal vásárol. Lassító, ahogy pucolja, telik az idő lassú eszegetéssel, lehet beszélgetni, felette össze ülni. Szerintem bámulatos!
És most még Micimackó-tól is ezt olvasom:
„A folyók tudják, mi a lényeg: minek rohanni, egyszer úgyis oda érünk!”
Megszívlelendő jó kívánságok, és követendő életfilozófia! Ezért szeretem az őszt, mert lehetőséget nyújt mindehez! Számomra mindenképp!